News












































































Ádám Christopher

Egyházban él a politika az Újvilágban

Magyar Nemzet, 2004. november 6. (6. oldal)

A közéleti szereplõk által gyakran hangoztatott kiáltvány, mely szerint az egyházak tartsák magukat távol a politizálástól, egyre inkább meghatározhatatlan szállóigévé válik az Egyesült Államokban. Ezt látszik igazolni a legutóbbi választás, amelyben példa nélküli szerepet játszott a vallás és egyház mind a demokratikus, mind a republikánus kampányban. Míg John Kerry demokratikus elnökjelölt szükségesnek látta rendszeresen bizonygatni hithû katolikusságát és keresztény elkötelezettségét, George Bush elnöknek már nem kellett dokumentálni keresztény hitét, hiszen õ már otthonosan mozgott az egyre befolyásosabb evangélikus [az evangélikus meghatározás nem az európai értelemben használatos Amerikában, inkább az (új) protestáns felekezetek, irányzatok gyûjtõfogalma
– a szerk.] körökben. Talán nem is annyira az iraki válság, a terrorizmus, az egészségügyi ellátás gondjai, illetve a gazdaság körül kialakult aggodalmak határozták meg a 2004-es választást, mint inkább a jelentõs társadalmi erõként szereplõ evangélikus vallási közösségek és az általuk meghatározott világnézet és értékrend. Ez a választás valóban a vidéki Amerika templomaiban dõlt el: az ötvenmilliós evangélikusok táborában.

A választás másnapján vörös, republikánus tenger hullámai csaptak át az amerikai térképen, amelynek nyomán a demokraták csak az ország szélén találhattak menedéket. Habár négy éve is hasonló volt a felosztás, ezúttal Bush fölényesen nyert olyan kulcsfontosságú államokban, mint Florida. De a térkép tükrözi a társadalom értékeit is. Míg Kerry sikeresen szerepelt a kisebb északkeleti államokban, a hírhedten liberális Massachusettsben és Kaliforniában, nem volt képes megnyerni a választópolgárok bizalmát az ország többnyire keresztény-konzervatív államaiban. Ott, ahol az evangélikus, „born again” keresztény hitvallás igehirdetése és terjeszkedése szinte elkerülhetetlen.

Kerry mégiscsak a „másságot” képviselte északi, dzsentri stílusával, liberális szenátusi rekordjával és – talán fõképpen – katolikusságával. Richard Land, a déli baptisák egyik vezéralakja még a választások elõtt elmondta, hogy Bush nyílt közösséget vállalt az evangélikusokkal, és ezért ilyen népszerû. „Bárhová megyek, mondják nekem, hogy legyen szíves, tolmácsolja az elnöknek és Bushnénak, hogy imádkozunk értük, és hogy mennyire támogatjuk õket, és milyen sokat imádkozunk biztonságukért, az õ bölcsességéért és útmutatásáért. – Én még soha sem láttam ilyen ömlengést.” 2000-ben még bizonytalanok voltak az evangélikusok a republikánus elnökjelölt személyével kapcsolatban, és egyes elemzõk szerint számos hívõ éppen ezért maradt távol az urnáktól. De mára már nagyjából elmúltak a kétségek, miután Bush számos gesztussal nyitott az evangélikus tábor felé. Kijelentette, hogy az õ legkedveltebb filozófusa Jézus, kihirdette a nemzeti imanapot, és egy állami hivatalt létesített, amely az egyházak jótékonysági kezdeményezéseit támogatja. Ezenkívül következetesen ellenezte az abortuszt és az azonos nemûek házasságának jogát, amellyel kapcsolatban még az alkotmányt is megkísérelte módosítani.
Az evangélikus Bush elnökkel szemben Kerry önéletrajzában már „csak” a katolikus egyház szerepel, mely közel sem olyan elkötelezett és egységes szavazótábor, mint az evangélikusok közössége. Ezt Kerry is tudta, és ezért látogatta olyan gyakorisággal az afroamerikai baptista templomokat, ahol hitérõl és szociális érzékenységérõl tett tanúbizonyságot. A vitákban elmondta, hogy egyháza központi szerepet játszik az életében. „Nem akarom azt állítani, hogy Isten a mi oldalunkon van… Én szerényen akarok imádkozni, hogy mi Isten oldalán legyünk” – fogalmazott Kerry.

De az egyesült államokbeli evangélikus szavazók többsége már nem volt az õ oldalán. Ez talán nem is Kerry mulasztása, hiszen a kampány alatt rendszeresen próbálta megszólítani a hívõ polgárokat. De erõfeszítései nagyrészt hiábavalónak bizonyultak, mivel inkább maga a demokratikus párt szorul reformra, nem pedig legutóbbi elnökjelöltje. A párt mindmáig nem volt képes felmérni az evangélikus szavazótábor erejét, így nem tudott kellõképpen nyitni feléjük. Ezért a demokraták egyre inkább eltávolodtak a vidéki Amerika kultúrájától, értékeitõl és az ott uralkodó valóságtól. A kozmopolita, haladó Amerika szembetalálta magát a kisvárosi, konzervatív értékeket valló Egyesült Államokkal, a „born again” kereszténység fellegvárával. A harc végén az utóbbi gyõzött.

Olyannyira sorsdöntõ volt az elnökjelöltek vallásos elkötelezettsége – amely nagyban azonosult a szavazók saját hitével –, hogy még a katasztrofálisan alakuló iraki hadjárat sem bizonyult döntõ tényezõnek, noha abban több mint 1100 amerikai katona esett el, és a továbbra is szabadlábon lévõ, felvételeket készítõ Oszama bin Laden sem tudta felülmúlni a vallás központi szerepét a 2004-es választásokon. A demokraták elõálltak ugyan csábító gazdasági tervekkel, új, biztonságosabb külpolitikával, meghirdették a könyörtelen harcot az al-Kaida és terrorizmus ellen, valamint rájátszottak a csendesebb és biztonságosabb Clinton-korszak iránt érzett nosztalgiára kampányukban, de ez mégsem volt elég ahhoz, hogy választást nyerjenek vele.

Talán a legfontosabb elem hiányzott: a demokrata párt nem volt képes megszólítani az evangélikus szavazókat, és nem azonosult kultúrájukkal és világnézetükkel. Erre a hiányosságra éppen Howard Dean, Kerry egykori demokrata vetélytársa tett említést. Amennyiben továbbra is aktív marad a keresztény jobboldali platform a republikánus pártban, elgondolkodhatna a demokrata párt azon is, hogy érdemes lenne-e a már meglévõ afroamerikai baptista bázist kiegészíteni az egyre befolyásosabb evangélikus táborral.

A szerzõ tanársegéd, mesterfokú történelem szakos
hallgató a kanadai Carleton Egyetemen